Tegnap – vagy nem is lehet már tudni, hogy milyen nap van – egyszerűen lefeküdtem. Pedig tele voltam tervekkel. Olyan száz dolgot gondoltam megoldani egyetlen rövid éjszaka alatt. Ezek nagyjából elmaradtak.

Reggel hétkor keltem, persze nem akkorra terveztem, de azt hiszem, hogy a szervezetem benyújtotta igényét az alvásra, bár nem bántam volna, ha mindezt mondjuk máskorra időzíti. Majd szépen megrendeltem a transzfert kilencre. Majd elkezdtem összepakolni a bőröndöm – amiért ezúton is köszönet Diácskának (nem mintha nekem nem lenne, de persze, hogy variálunk) -, ami akkora, hogy még sosem voltam ekkorával, és maximum a feléig pakoltam.

Szóval magamra aggattam Mindent, és elindultam. Amikor Ferihegyre értem, ittam egy kávét és azzal szembesültem, hogy elszámoltam magam. Ráadásul nem is kicsit, hanem egy órával – ami nálam igazán ritka, ugyanis nem feltétlenül vagyok a pontosság mintaképe és nem is stresszelem túl az indulást. Miután realizáltam, hogy egy órával elszámoltam magam, akkor rájöttem, hogy nem is jól emlékeztem, hogy mikor indul a gép, így már másfél órával hamarabb voltam ott, mint az indokolt lenne. És ez még nem volt elég, ugyanis húsz percet késett a gép. Szóval két órával előbb kinn voltam. Én. Pont én...

Becsekkoltam, beadtam, megvettem az újságokat és könyvet az útra – ugyanis csak otthon maradt az, amit akartam hozni és az is, amit ajándékba hoztam volna. Így csak magamat hozom. J

Párizsban szálltam át. Semmi extra az úton, és aki már utazott velem, az tudja, hogy hacsak nem valaki vagy valami nagyon ébren nem tart, akkor már a pályára kigördülés pillanatában alszom. Ez most is így volt. Páriszban kalandosan átrohantam az egyik terminálból a másikba. Eredetileg másfél órám lett volna erre a produkcióra, viszont késett a gép, így ez röpke ötven percre csökkent, ami a CDG-n mondhatni necces. Körülbelül tíz percet kellett várnom, és már benn is voltam a gépben.

A gépen kinéztem egy helyet, ahol kevesebben voltak és egy nagyon-nagyon kedves légiutaskísérőt megkérdeztem, hogy nyilván ő is azt gondolja, hogy a legjobb ötlet lenne, ha én átülnék. Ebben egyet értettünk, de ezt nem mindenki hallotta, és egy nő pillanatok alatt behuppant. Mellettem egy magasra tupírozott fekete hajú nő ült, aki minden áron beszélgetni akart, csak azzal nem akart szembesülni, hogy nincs olyan közös nyelv, amelyiken mindketten tudnánk. De nem tartott sokáig a kézzel-lábbal mutogatós, mert az én légiutaskísérőm keresett nekem egy helyet, így sokkal kényelmesebben vagyok.

Megérkeztem a JFK-re, mindig nagyon furcsa az USA-ba érkeznem. Visszajönnek a régi, jó emlékek. Szóval a reptéren vártak, én pedig várattam, ugyanis sikerült benn hagynom a kabátomat a beléptetésnél, így aztán ki kellett még könyörögnöm, hogy ugyan szaladjon már be valaki érte. De meglett, visszakaptam. 

Nehézkesen,  elindultunk viszont könnyen megérkeztünk. A walk-up-on fel. Egyáltalán nem vészes, mondjuk úgy tényleg nem, hogy nem én vittem a bőröndöm. Utána egy kis hazai pálinka, és egy jó kocsma itt a Sohoban.

És már reggel  ötkor kukorékoltam...

Na, ezek azért nem az évszázad sztorijai, szóval majd próbálok akkor írni, ha történik is valami...